Prologue

˛˛A vágy elfedhető,
de kiradírozhatatlan.``

Banks - Brain

A nap sugarai sütkéreztek testemen, ahogy a város szívében sétáltam. Hatalmas kijelzőkön tudatták a néppel a legfrissebb híreket a közelgő háborúról. Több mint száz év telt el a második világháború óta, most még is a legújabb közeledik. Több ezer ember volt pánikban, ezt érezni lehetett a levegőben. 

Féltek.

Én pedig, csak hagytam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Egy részem várta hogy bekövetkezzen, és egy hatalmas robbanással kezdődjön az egész, ahogy a szemben álló felek megtámadják az északi térközt, azaz minket.

Természetesen féltettem a családomat, anyut, aput, és Maxont is, ki még csak alig múlt tíz esztendős. Féltem attól hogy szembe kell nézniük a halállal, de amint elkezdődik minden, nekem menekülnöm kell. Hátra hagyva mindennel, és a saját csatámat vívnom a világ ellen.

A hatalmas, pixeles képernyőn mely velem szembe terült el egy hatalmas felhőkarcolón, tisztán kiolvasható volt hogy a Déli királyság nem köt semmilyen egyezséget, legfőképp békét a mi népünkkel.

Az emberek egy időre megálltak, és tudatosították magukban hogy miről is van szó. Itt nem volt olyan hogy az emberek színes ruhákban járhattak, itt csak egy szín volt.

A szürke.

Míg a nők hosszú, bokáig érő egyszerű szoknyában és hosszú ujjú blézerekben jártak, addig a férfi nem szintén hosszú szürke nadrágban, és snassz pólóban. Ez volt a népviselet. Úgy ahogy nekem is, én is egy bokáig érő szoknyát, és egy blézert eresztettem testemre, barna loknijaimat pedig oldalra fontam, pár tincs pedig szabad útra kelt ahogy a finom szellő bele kapott. 

A polgármesterünk, ki semmit nem tett a nép érdekében, hagyta hogy a dolgok a legrosszabbjára forduljanak, melynek én legbelül örültem. Hisz, volt egy tervem melyet több napon, és éjszakán keresztül gondoltam ki. Minden este órákat töprengtem a világ elfoglalásán, csillagokat bámulva a szabad ég alatt. Nézni, ahogy a csillagok világítást adnak a szabad ég alatt felettébb megnyugtató volt, és a fejem is úgy tisztult ki mint egy égbolt az eső után. A Hold volt a megvilágosodás, és egyben az örökké is nékem. Hogy miért mondom ezt? Mert úgy érzem hogy a Hold egy olyan égitest, melyet senki sem tud elpusztítani - ellenben a Földdel. Míg a Földet atombombák, és egyéb tragédiák sújtsák addig a Hold töretlen és örök.
Nem törődve az emberekkel, vágtam át magam a tömegen mely egy hatalmas csorda lett a percek során. A város vezetője, ki egy öreg, nem túl pocakos, ősz férfi volt, beszédet tartott arról hogy a várost csak egy féle képen tudják megvédeni a támadásoktól.
Az egész várost kijárási tilalom alá vonja, és aki kimer lépni a családi házból annak halál közeli élményben lesz része. - Ez a mi polgármesterünk - horkantottam egyet, majd miután kivergődtem magam a tömegből, mint egy partra vetett hal az egyik kedvenc sziklám felé tartottam..

Ott ültem, és figyeltem ahogy a hullámok újra - és újra csodálatos táncot járva vívják az élet harcait. Velem szemben egy hatalmas erdő terült el, mely egy híddal volt összekötve a szárazföldtől a vízen keresztül. A férfiak, ide jönnek vadászni mindennap friss élelemért, a mindennapi megélhetésért. Olyan vadak találhatók ebben a sűrű lomb tarkított zöldben, mint a nyulak, őzgidák, vaddisznók és még csodálatosabbnál csodálatosabb állatok, és élőlények.
Gondolat menetemet, egy hatalmas ricsaj szakította félbe. Olyan volt mint egy robbanás, de nem éreztem semmiféle rezgést a testem alatt, ahogy a szirten ültem. Mintha egy kis hógömböt leejtettek volna, és én benne lakoztam volna. Talán elkezdődött?Vagy ez még csak az előjáték?